Prológus.

Kedvtelen Naplóm!

Újra csak én vagyok. A lakatod még mindig egészséges, és érintetlen. Az is marad amíg nálam vagy ne félj, így is túl sokat tudsz. Már nem biztonságos itthon tárolnom téged, muszáj mindenhova magammal vigyelek, máskülönben kiderülne minden kis titkom.

Este megint rohamom volt, azt hittem, hogy nem élem túl. A fájdalom élesen hasított belém, amikor édesanyám felhívott, és közölte, hogy egy ideig még nem jöhet haza. Hallottam a hangján, hogy a nyugtatók ismét megtették a hatását. Tehát szépen fokozatosan szoktatják le az itthoni drognak nevezhető gyógyszer adagjáról. Miért pont én? Nem akarom ezt. Normális életet akarok élni, olyat, mint amilyet a velem egykorúak is élnek.  De nem tudok. Nincs kiút ebből a mély árokból, melybe az élet szele oly kegyesen belefújt. Tűrnöm kell csupán, és várni arra, hogy eljöjjön az én időm. Fel kell törnöm a szürkeségből, meg kell mutatnom, ki is vagyok valójában. Igen, ezt kellene tennem. Csak, hogy másokat hidegen hagyja az én szerény személyem. Nem vagyok egy érdekes személyiség, szinte elveszem az emberek tömegében. Nem vagyok más, csak egy kis poloska, mely ide-oda futkos, egyik véglettől a másikig, míg végül békére nem talál. Talán kiírtja őt a sok gonosz, talán életben marad, nem tudni. A sorsom is épp oly bizonytalan, mint a jelenem. Fogalmam sincs, hogy hol leszek holnap, és hogy mi fog velem történni. Lehet, hogy megint elragad a hév és elkövetem ugyanazt a dolgot, amit pár nappal ezelőtt. Igen, pontosan ezt szeretném. Érezni a bőr melegét, hallgatni, ahogy az emberek kiáltoznak, miközben beléjük fúrom a késem, nézni, ahogy a vérük patakokban folyik a lábaim elé. Olyan tökéletesen halad eddig minden, el sem hinnéd drága barátom. Suzie különös módon 'eltűnt', csak én és te tudjuk azt, hogy mi is történt valójában. Látnod kellett volna, hogy mennyire könyörgött nekem. Szemeiben ott égett a tűz, a vágy és a félelem, na meg némi remény. Meg kellett tennem, ha nem tettem volna, még a végén beköp a zsaruknak. Mind azt ígéri, hogy nem teszi meg, hogy kussban marad. De ez sosem így van. A végén aztán mégis csak te szopod meg, és kerülsz rács mögé. 

Ugye te támogatsz, és mellettem állsz? Rajtad kívül nincs másom. Ha kiderülne, ami már pedig nem fog, mivel szépen elrejtettem a nyomokat, akkor a halálba viszlek téged is. Sosem tudhatja meg senki, hogy mi történt azon az estén. Mikor megöltem, utána pedig megerőszakoltam az élettelen testet. Szinte éreztem, hogy minden egyes nyomásomnál távozik egy, az utolsó lélekdarabok közül, ami megmaradt még a lányban. A bőre selymes volt, az illata pedig édes. Vágytam rá. Akartam őt. Élve, vagy halva, nekem már mindegy volt. Ő volt az első, és egyáltalán nem bántam meg. Nem érzek bűntudatot, sem fájdalmat. A ködös múlt túl rögös, hogy a közelin gondolkozzak, és tépelődjek rajta. Nem fájt neki sem. Tudom. Gyors voltam. És már amúgy sem élt.

A halál hamar köszöntött rá. Nem küzdött az életéért. Könnyű eset volt, talán a többi nem lesz ennyire bukkanó mentes.

Te vagy az egyetlen barátom, akiben még bízhatok, s aki végig vezethet eme hosszú úton, mely előttem áll...