Kielégületlen vágyak

Kedvtelen Naplóm!

Csodás dolog történt ma velem. Képzeld el, hogy a rohamom alatt, nem öltem meg azt, akit meg kellett volna. Volt elég akaraterőm ahhoz, hogy ne nyúljak a legerősebb drogomhoz, a vér látványához. Ez a gondolat szinte magába zár, és behálóz, hisz sosem voltam még ennyire büszke magamra. Másik okból pedig sajnálom is, mivel az élet emberek nélkül olyan lenne számomra, mint egy valódi Kánaán. Nincs szenvedés, nincs csúfolódás, nincs megalázottság. Viszont ez vonja maga után azt is, hogy nincs az, amire szükségem van. Kielégületlenül maradni pedig egyáltalán nem jó dolog, sőt, ha az ember vágyai uradalmat követelnek maguknak, akkor képtelen vagy arra, hogy ne azt csináld, amit a belső király akar. Tehát előbb utóbb a saját vörös nedvemet kellene kiszipolyoznom, illetve magamba kellene kést vájnom ahhoz, hogy rohamaim ne legyenek annyira elviselhetetlenek és fájdalmasak. A fizikai kínt pedig elnyomná a vágytól majd kicsattanó akaratom.

Az iskola a feje tetején áll, a rendőrök pedig lázasan vonják be egyik embert a másik után. Itt már senki nincs biztonságban, mindenki gyanúsított. A tanároktól kezdve, a külvárosi elvont normákkal élő emberekig bárkit bevihetnek, és csukhatnak le, bizonyíték nélkül. Felemelő érzés az, hogy rám a légy sem gyanakszik. Nálam sokkal szociálisabb egyéneket kapnak el, és visznek be a hűvösre pár napra, csak mert az a rettentő ügyes orruk szagot fogott. 

Sosem fog kiderülni az igazság, amíg nem kószálsz el barátom. Nálam megfelelő kezekben vagy, nem bánthat senki, sőt még csak hozzád sem érhet. Nem engedhetem meg, hogy napvilágot lásson hidegvérűségem, és tényleges életfogytiglanomat töltve pusztuljak el. Akkor inkább az önkezűséget választom, hiába is ítélem el ezt a módot. Kötél, fegyver, gyógyszer és alkohol. A fantasztikus négyes bármikor segítségemre áll, ha szükségem lenne rájuk mégis. De érzem, hogy nem lesz. Bízok benned, vakon. S bár "csak" egy Napló vagy, nekem mégis többet jelentesz mint ezek a csótányok, kik e gyönyörű Földet pusztítják. Nélküled olyan lenne az életem, mint egy torta krém nélkül. Üres, és íztelen. Már hét éve, hogy a részem vagy, s nem engedhetlek el, kapaszkodnunk kell egymásba, ez a túlélés titka. Ragaszkodni valamihez, ami nem létezik csak azért, mert te magányos vagy. Én is ragaszkodom hozzád, erősen, mint a pillanatragasztó az anyaghoz. Szétválaszthatatlanok vagyunk mi ketten, s megtestesítjük a valódi barátságot. Bár nem beszélsz hozzám, csak én vésem lapjaidra gondolataim, én örülök neki, hisz gyűlölöm ha hozzám szólnak. Valami oknál fogva elzárkózok az érintéstől, a hangtól, a gyengédségtől. Nincs szükségem rá, mivel én vagyok a Világ Ura, én irányítok. Már két ember a martalékommá vált, s több is kerülhet még a csapdámba, melyet pókként szövök rájuk. 

Félelmet akarok kelteni bennük. Szenvedtetni akarom őket, a saját módszereimmel, könyörület nélkül. Nincs menekvés. Ha a kezeim közé kerülsz, nem szabadulsz élve. Ők sem menekülhettek, esélyük sem volt a túlélésre. Miért kellene nekem más normáihoz igazodnom, és úgy élnem, ahogy azt a többi ember elvárja? Más vagyok, hát úgy is viselkedem, s nem cáfolom meg azt a démont, ami bennem lakozik. Hagyom kiteljesedni, hagy szárnyaljon magason, és repüljön el messze, oda, ahol a képzelet szikrái már rég kimúltak. Szaladjon ki belőlem az összes gonosz, jó néhány áldozat kíséretében. Meglehet, hogy azokat a soha véget nem érő rohamokat azért zúdította rám az élet, mert nem vagyok embernek nevezhető. Egy állat vagyok, s nem is szeretnék más lenni. Pusztítani akarom fajtársaimat, hogy az én jövőm szebb legyen. Öncentrikus. Egy szó, mégis mennyi dolog juthat róla eszünkbe. Legfőképp én, egy önző vad, ki vérengzve pusztítja azokat, akik nem illenek bele az ideális képébe. David Parker. Tizenhét éves. Egoista dög. Antiszociális. Depressziós. Hermatofil. Nekrofil. Én.

Egy újabb átlagos nap

Kedvtelen Naplóm!

Tévedtem, megint. Újra felizzottak érzékszerveim, vért kívánnak. Próbálok úrrá lenni magamon, de már nem megy. Minden végtagom remeg, szemeimen sötét hályog ül, miközben csak egy vörös foltot látok magam előtt. Megint ölnöm kellene, hogy csillapítsam a bennem rejtőző vadat? Nem akarom, normális szeretnék végre lenni. Olyan, mint bárki más. Nem értem, nem értek semmit, ami körülöttem folyik, s ami legbelül dúl lelkemben. Egy hatalmas harc, melyben a némi kis fény veszíteni látszik, s hiába is próbálkozom, a depresszió napról-napra újabb katonákat állít harcba, mely következtében a jóságot hozó ellenség visszavonulni látszik. Megemészt ez az állapot, s lassan magába szív. Ellenkezni képtelenség, az érzés királyként tornyosul felettem, miközben arra kényszerít, hogy a múltamra nézzek vissza. Most érzem csak igazán a fájdalmat, és a bűntudatot. Rájöttem arra, hogy valójában mit is követtem el. 

Az emberek felbolydultak. Az iskolában szinte megszoktuk már a rendőrök jelenlétét, és a szülők kétségbeesett faggatózásait. Peter és Suzie sosem tér már haza, hiába is remélik. Egy kegyetlen gyilkos vagyok, ki sorjában szedi áldozatait, de ők ezt nem tudják. Néha tényleg mulatságos, mikor a lány illetve a fiú szülei hozzám jönnek panaszkodni. Ha tudnák is, hogy valójában én vagyok az, aki miatt nem ölelhetik meg gyermekeiket... A kihallgatások sorozata folytatódik, minden egyes nap egy elvesztegetett idő, hisz nyomra még nem bukkantak. Még is csak jól végeztem a dolgom, ha sem én, sem pedig a holttestekről nincs semmi hír, mely nyomasztó lenne. Ha így folytatódik, talán ki sem derül az a szörnyűség, melyet elkövettem, s mellyel még folytatni fogom pályafutásomat.

Az osztálytársaim bántása erősödik, s minden egyes szó, melyet kipréselnek magukból, szinte már csak rólam szól. Depressziós, antiszociális, és anorexiás. Ezek a top beceneveim, amelyekkel meg kell birkóznom. Ki más találhatta volna ezeket ki, mint a suli legnépszerűbb diákja, Scooter. Barna hajú, kék szemű, alkatilag pedig erős karokkal, és hasizommal áldotta meg a sors. Két dolog jellemzi igazán: Nem tanul, s nem sportol. Beszólásaival nyerte el azt a tiszteletet, melyet tanulótársaim mutatnak felé. Ő tényleg nem ismer könyörületet, úgy, ahogy én sem. Talán ez az egy az, amiben egyezünk.

Egyébként pár nap múlva betöltöm a tizennyolcadik életévem, és akkor befejeződik ez a 'hova helyezzük Davidet' huzavona. Végre szabad lehetek, korlátok és gyámok nélkül. Végre elfogadják azt, hogy egyedül is képes vagyok megélni, s nincs szükségem mások segítségére. Viszont onnantól kezdve dolgoznom kell, magamért. Fogalmam sincs, hogy hol dolgozhat egy magamféle. Talán egy temetőben, vagy esetleg egy könyvtárban. Valami olyan helyen, ami szokatlan, és nem hétköznapi, na és ahol nincs sok ember. Eszem ágában sincs velük együtt dolgozni, hisz pár órát is nehezen bírok ki mellettük. Utálom őket. Minden szempontból. Nincs olyan dolog, ami csak egy kicsit is kötne hozzájuk. Ha ők nem szeretnek engem, ők miért várják el, hogy én másképp tegyek? Undorító férgek mind, kiket el kell taposni. 

A világ sosem lesz már a régi. Évekkel ezelőtt, talán még élt néhány érdekes, és értelmes oxigén pusztító a Földön, de mostanság már nem hiszem. Hah, végül is, pont én beszélek, ki a legnagyobb bűnt elkövetve cipeli keresztjét. De hát, miért is ostorozom magam? Büszkének kellene lennem magamra, hisz mindig is ezt akartam. Pusztítani azokat az állatokat, akiket rühellek. Tisztában vagyok azzal, hogy melyik vakvágányon fogja végezni semmit nem érő életem. Egy tömeggyilkosként fognak eltemetni, s én büszkén fogom vállalni azt, hogy ki vagyok, s mit követtem el. Nem adhatom fel, most már be kell fejeznem végletem. Újabb áldozatot kell szednem, nem másokért, csak is magamért. S tudom is, hogy mit fogok tenni, s hogy kivel..

Elmélkedés

Kedvtelen Naplóm!

A nyomozás lankadatlanul folyik. Az összes óránkon bent ült egy biztos, és jegyzetelt, a szünetekben pedig most már az összes osztály tanulója tett egy vallomást. Mindenki értetlenül áll a dolgok felett. Suzie eltűnése tűzet gyújtott, s ezt Peter nyomtalansága csak fokozza.

Kedvtelenem, te hiszel a mennyben? Hiszed, hogy ők ott ketten fent vannak, és lenéznek ránk? Hiszed, hogy a pokolban fogok szenvedni a tetteimért? Hiszel abban, hogy majd Isten kegyetlenül megbüntet? Ez mind olyan hülyeség, nem? Én a saját magam ura vagyok, engem senki és semmi nem irányít. Nem tudom elképzelni, hogy van fent egy ország, mely ezeket az élőlényeket várja. Hisz, tulajdonképpen minden fajtársam pusztítja a másikat. Ha elítélsz valakit, és ezt hangoztatod is, akkor lelkileg csonkítod, ha megütöd, a testén hagysz nyomot, ha pedig megölöd, akkor nem fáj neki, egy szemétládával kevesebb. Akkor miért ez a legnagyobb bűn? Egyébként is, az energia nem vész el, csak átalakul, tehát ha valaki meghal, nem kerülhet fel a Menny nevezetű, számomra nem létező helyre, hisz a saját energiája itt marad. Vajon mi lesz velünk a halál után? Buddha tanításait követve reinkarnálódunk, vagy Isten szerint fel kerülünk mellé, esetlegesen a sátán hű angyalai leszünk, vagy csak úgy megszűnünk létezni a világban, és nem leszünk többé?

Barátom, gondolj csak bele, milyen lenne az, amikor sehol nem vagy, és nem vagy senki. Felfoghatatlan. Felfoghatatlan az, hogy nem vagy sehol, hogy nem gondolkozol, és egyszerűen az, hogy nem élsz. De ha nem vagyok sehol, akkor hol vagyok én? Ez itt a kérdés. Talán ők sincsenek már sehol. Talán nincs az a bizonyos energiai törvény, talán Buddha sem volt annyira okos, s talán Isten sem létezett soha.

Nézhetsz nyugodtan hülyének, bár tudom, hogy nem teszed. Legalább te nem bántasz engem, és elfogadsz így, ahogy vagyok. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és köszönöm, hogy veled megoszthatok mindent, ami bánt, és ami bennem lakozik. A belső démonjaim szinte parancsolnak nekem. Hallom, ahogy vitatkoznak azon, hogy mit merjek leírni, és mit lenne jobb magamban tartani. De hát te ismersz a legjobban, létezhetetlen, hogy pont te ne tudj rólam dolgokat. Ezért is tartom fontosnak, hogy elmondjam neked: Édesanyám ma megint keresett. Még mindig ugyanazt szeretné, vigyek neki gyógyszert. Még mindig hajthatatlan vagyok ilyen téren. Hiába ölte ki azokat az érzéseimet, amiket iránta éreztem, vele nem tudom megtenni azt, hogy tönkreteszem. Azt akarom, hogy végre letegye a saját szenvedélyét, és visszatérjen hozzám. Hogy olyan legyen minden, mint régen. Szükségem van egy anyára, aki megvéd, vigasztal, és ott van, amikor rám törnek a rohamaim. Tudom, hogy nem volt valami jó hozzám, sőt. Olyan dolgokat követett el, melyek nem méltóak egy olyan emberhez, aki anyának nevezi magát. Emlékeimben ott porosodik már évek óta a kép, amikor a gyógyszerektől felbuzdulva esett nekem, letépte a ruháimat, és megrontott. Hiába kiabáltam, ordítottam, nem hallotta senki. Nem volt egy lélek sem, aki a segítségemre sietett volna. Ő pedig csak véres szemmel, és habzó szájjal elégítette ki telhetetlen vágyait, velem.

Miatta lehetek olyan, mint amilyen most is vagyok. Miért? Szeretnék normális lenni, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy a társadalom részese legyek. Napról napra tapasztalom, hogy nem lehetek ugyanolyan, az örök másságra vagyok kárhoztatva. Ilyenként kell élnem addig, amíg magával nem ragad a halál fekete csatlósa.

Talán Suzie és Peter nem haltak meg hiába. Talán volt értelme. Talán kitölthettem azt az űrt, mi belül marcangol, kívül pedig éget. Talán egy ideig most nem kívánom a vér látványát... Talán megjavultam.

Ki voltam

Kedvtelen Naplóm!

Már két napja, hogy Suzie eltűnt. A rendőrök immár birtokba vették az iskolát, még külön irodát is kaptak. Ezen kívül pedig mindenkit kihallgattak, aki kapcsolatban állt a lánnyal, bele értve engem is. Bűntudat nélkül néztem bele a szemükbe, miközben azt hazudtam: "Nem tudom hol van. Nem voltunk jóban, vagyis, sosem beszéltünk". Rájöttem, hogy ártatlanságot színlelni a legkönnyebb, akkor is simán ment a dolog. Fel sem tűnt nekik, hogy az elrabló és egyben a gyilkos ül velük szemben. Persze, ők azt sem tudják, hogy Suzie már nem él, csak reménykednek abban, hogy valahol még lélegzik, és jól van.Hah. Reménykedni, és álmodni még szabad. Én is azt teszem.

Egy olyan világra vágyódom, ahol csak én létezem, és nincs több ember. Mára már szinte elviselhetetlené váltak mind. Egytől-egyig. Utálom azt, ahogy rám néznek, ahogy beszélnek velem, ahogy a kéz mozdulataikkal kifejezik, hogy mennyire elzárkóznak tőlem. Más vagyok mint ők, teljesen. Belsőleg, és külsőleg is különbözök tőlük. Míg nagy részük saját magát csonkítja, addig én őket pusztítom rendületlenül. Ezt akarom. A zsigereim is ezt suttogják minden egyes másodpercben. 'Ölni'. Nem hallok mást, csak ezt.

S néha, megesik, hogy a hangoknak kell győznie ahhoz, hogy a vágyam teljes kielégülésre találjon. Így lehet, hogy tegnap megint elkövettem valamit. Valamit, aminek emléke még most is ott lapul a sarokban. Nehezebb volt, és hosszadalmasabb. A rohamom rég véget ért már, amikor befejeztem. Ezért emlékszek még mindig annyira élénken néhány momentumra.

Peter ugyanolyan volt, mint én. Igen, kedvesem, csak volt. Már ő sem telíti meg tüdejét levegővel. Peter halott. Megöltem őt. Pontosabban, még élt, amikor a föld martalékává esett. Vele így akartam végezni, kegyetlenül, és embertelenül. Úgy, hogy ne mondhassam azt: 'Mindenkit ugyanazzal a módszerrel nyírtam ki'. Nem, én nem ilyen vagyok. A változatosság a fegyverem, mellyel néha lövök egyet-egyet, s valakit vagy eltalál, vagy nem. A rutin sosem volt az erősségem, mindig is törekedtem arra, hogy két egymást követő napon ne csináljam ugyanazt. Tehát, amint felkelt a nap, és eret vágtam, akkor, amint a hold lement nem tehettem meg ugyanazt, mert az nem én vagyok.

Jaj, de buta vagyok. Hisz te még a múltam sem ismered.

Tizenhét éves vagyok, igen, tudom, hogy öregszem. Nemsokára elhajlik a hátam, és megnyúlnak az ízületeim. Ami velem történt, az épp olyan sötét, mint amilyen jelenleg vagyok. Édesanyám árnyékában nőttem fel, ahol végig kellett néznem azt, ahogy fokozatosan teszi tönkre szervezetét. Szerető anyukából lett egy tajtékzó tenger, melyről sosem tudhattad, hogy mikor tör fel újabb és újabb nyaláb, téged megsebezve. Az elvonókat évről évre látogatja, tehát mondhatni, hogy édesanyámat kilőhetjük az életemből. Tulajdonképpen nem is létezik, néha beszélgetünk, akkor is csak azért hív fel, hogy csempésszek be neki néhány nyugtatót, mert nem bírja már sokáig. De sosem tettem meg neki, nem voltam rá képes, erre nem.

Állítások szerint édesapám egy lezüllött alkoholista, akit bár nem ismerek, még is eltudom képzelni róla. Hogy miért? Egyszer találkoztam vele. Egyetlen egyszer. A gyámügy volt olyan kegyes, hogy hozzá ítéljenek, mivel édesanyám alkalmatlan volt rá. Egy nap. Ennyi kellett neki, hogy hatalmas kezével olyat vágjon az arcomra, hogy soha többé ne érezzem azt. Akkor voltam tizennégy éves. A megaláztatottság, a harag és a düh költözött belém azon a napon. Ahogy földet értem, elhatároztam, hogy még akkor elmegyek onnan, és soha többé nem nézek vissza. Így is tettem. Elszöktem apám, anyám, a gyámügy és még a rendőrök elől is. Az iskola pedig mit sem tudott róla, hisz látszólag rendben voltam, míg belül tomboltam. Tűz módjára égettem fel magamban a jóindulatot, a kedvességet és a legfontosabbat, a szeretetet. Azok soha sem térnek már vissza hozzám, elvesztettem őket, hagytam őket elégni, mint valami kacatokat. 

Én még élek, de kitudja meddig. Ha a rendőrök szagot fognak, vagy te esetleg 'elkóborolsz', akkor cseszhetem. Nem marad más csak az, amit sosem követnék el. Öngyilkosságot kísérelnék meg. Vagy elszöknék, már úgy is nagy gyakorlatom van benne.

Jelenleg nincs bennem félelem. Olyan helyre rejtettem a testet, hova senki nem jár. Sosem fogja megtudni senki, amit elkövettem, immár két alkalommal is. 

Megpecsételt

Kedvtelen Naplóm!
Újra "csak" én vagyok. Ma az iskolában mindenkinek feltűnt, hogy Suzie nem volt bent. Sokan hiányolták, páran pedig csak elintézték egy annyival, hogy nem figyeltek fel rá. Én is ebbe a kategóriába tartozom. A könyvemet bújva ültem egy elhagyatott iskolai asztalnál, miközben azt figyeltem, hogy mi folyik az udvaron. Az igazgatóidegesen mászkált fel, s alá, a rendőrök és a lány szülei között. Egy nap. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy feltűnjön nekik, hogy ő már sosem tér haza.
El sem hinnéd, hogy hova temettem el, de nem ám. Tudod, az utcánk végén fekszik az az elhagyatott temető, ahová sokszor vittelek ki. Találtam neki egy üres helyet, és bumm, belevágtam az általam ásott lyukba. Testére rászáradt a vér, a ruháit pedig már nem volt energiám ráadni, így azok csak utána érkeztek meg mellé. Arca fehér volt, akár a frissen esett hó, teste ernyedten feküdt, szája pedig oldalra fityegett. Nem tudom miért, de a nemi szervem akaratlanul is izgalmi állapotba jött a látványra, s kénytelen voltam minél hamarabb rá dobni a földet, még mielőtt kivenném, és újra belé ereszteném fehér testnedvem. Soha nem fogják megtalálni, ugye? Biztass kérlek, most erre van a legnagyobb szükségem. Nem mintha a bűntudat szétmarna, hisz semmit nem érzek ennyi idő után sem, de csak Te vagy az egyetlen barátom, senki más.
Egyébként ma megint az osztálytársaim gúny tárgyává váltam, csak azért, mert a Harry Potter olvastam. Számukra ez egy elavult, és unalmas könyv, számomra viszont egy mesés történet, mely egy kicsit kiráncigál hétköznapjaimból, és ami a legfontosabb, önmagamból. Mikor azt olvasom, érzem, hogy lelkem messze eltávolodik testemtől, szinte lebegek egy sötét ködben, mely bennem lapul. Lehet, hogy én vagyok túl gyerekes, nem tudom. Mindenesetre ez az egyetlen dolog, mely még fényt gyújt az utamon, s mint valami fáklya követ engem.
Most, felmerült bennem egy kérdés. Miért utálom annyira az embereket? Szeretnem kellene őket! Mindennél jobban. Miért nem megy ez nekem? Egy utolsó kacat vagyok, melyet csak úgy kidob a társadalom a saját hulladékgyűjtőjébe, csak mert más vagyok. Ha jobban belegondolunk, az ő hibájuk. De legfőképpen az egész. Megszülettem. Itt vagyok. De miért? Egy selejtet hozott jó anyám a világra. Egy magafajtát, aki szintúgy pusztítja magát, és a társadalmat is. Habár, ő csak a saját magában rejtőző jót pusztítja szinte rohamosan, míg én a magam körül élő humán egyedeket, ugyanolyanok vagyunk. Egy vérből származunk.
Érzem, jön már, kezdődik a jól ismert roham. Vigyázz rám, kérlek, nem akarom ezt! Nem akarom azt a fájdalmat, élni akarok, nem szenvedni.
Vér szagot akarok. Igen. Jól jönne most egy kis vér.A sajátom, vagy... talán a másé.

Prológus.

Kedvtelen Naplóm!

Újra csak én vagyok. A lakatod még mindig egészséges, és érintetlen. Az is marad amíg nálam vagy ne félj, így is túl sokat tudsz. Már nem biztonságos itthon tárolnom téged, muszáj mindenhova magammal vigyelek, máskülönben kiderülne minden kis titkom.

Este megint rohamom volt, azt hittem, hogy nem élem túl. A fájdalom élesen hasított belém, amikor édesanyám felhívott, és közölte, hogy egy ideig még nem jöhet haza. Hallottam a hangján, hogy a nyugtatók ismét megtették a hatását. Tehát szépen fokozatosan szoktatják le az itthoni drognak nevezhető gyógyszer adagjáról. Miért pont én? Nem akarom ezt. Normális életet akarok élni, olyat, mint amilyet a velem egykorúak is élnek.  De nem tudok. Nincs kiút ebből a mély árokból, melybe az élet szele oly kegyesen belefújt. Tűrnöm kell csupán, és várni arra, hogy eljöjjön az én időm. Fel kell törnöm a szürkeségből, meg kell mutatnom, ki is vagyok valójában. Igen, ezt kellene tennem. Csak, hogy másokat hidegen hagyja az én szerény személyem. Nem vagyok egy érdekes személyiség, szinte elveszem az emberek tömegében. Nem vagyok más, csak egy kis poloska, mely ide-oda futkos, egyik véglettől a másikig, míg végül békére nem talál. Talán kiírtja őt a sok gonosz, talán életben marad, nem tudni. A sorsom is épp oly bizonytalan, mint a jelenem. Fogalmam sincs, hogy hol leszek holnap, és hogy mi fog velem történni. Lehet, hogy megint elragad a hév és elkövetem ugyanazt a dolgot, amit pár nappal ezelőtt. Igen, pontosan ezt szeretném. Érezni a bőr melegét, hallgatni, ahogy az emberek kiáltoznak, miközben beléjük fúrom a késem, nézni, ahogy a vérük patakokban folyik a lábaim elé. Olyan tökéletesen halad eddig minden, el sem hinnéd drága barátom. Suzie különös módon 'eltűnt', csak én és te tudjuk azt, hogy mi is történt valójában. Látnod kellett volna, hogy mennyire könyörgött nekem. Szemeiben ott égett a tűz, a vágy és a félelem, na meg némi remény. Meg kellett tennem, ha nem tettem volna, még a végén beköp a zsaruknak. Mind azt ígéri, hogy nem teszi meg, hogy kussban marad. De ez sosem így van. A végén aztán mégis csak te szopod meg, és kerülsz rács mögé. 

Ugye te támogatsz, és mellettem állsz? Rajtad kívül nincs másom. Ha kiderülne, ami már pedig nem fog, mivel szépen elrejtettem a nyomokat, akkor a halálba viszlek téged is. Sosem tudhatja meg senki, hogy mi történt azon az estén. Mikor megöltem, utána pedig megerőszakoltam az élettelen testet. Szinte éreztem, hogy minden egyes nyomásomnál távozik egy, az utolsó lélekdarabok közül, ami megmaradt még a lányban. A bőre selymes volt, az illata pedig édes. Vágytam rá. Akartam őt. Élve, vagy halva, nekem már mindegy volt. Ő volt az első, és egyáltalán nem bántam meg. Nem érzek bűntudatot, sem fájdalmat. A ködös múlt túl rögös, hogy a közelin gondolkozzak, és tépelődjek rajta. Nem fájt neki sem. Tudom. Gyors voltam. És már amúgy sem élt.

A halál hamar köszöntött rá. Nem küzdött az életéért. Könnyű eset volt, talán a többi nem lesz ennyire bukkanó mentes.

Te vagy az egyetlen barátom, akiben még bízhatok, s aki végig vezethet eme hosszú úton, mely előttem áll...