Ki voltam

Kedvtelen Naplóm!

Már két napja, hogy Suzie eltűnt. A rendőrök immár birtokba vették az iskolát, még külön irodát is kaptak. Ezen kívül pedig mindenkit kihallgattak, aki kapcsolatban állt a lánnyal, bele értve engem is. Bűntudat nélkül néztem bele a szemükbe, miközben azt hazudtam: "Nem tudom hol van. Nem voltunk jóban, vagyis, sosem beszéltünk". Rájöttem, hogy ártatlanságot színlelni a legkönnyebb, akkor is simán ment a dolog. Fel sem tűnt nekik, hogy az elrabló és egyben a gyilkos ül velük szemben. Persze, ők azt sem tudják, hogy Suzie már nem él, csak reménykednek abban, hogy valahol még lélegzik, és jól van.Hah. Reménykedni, és álmodni még szabad. Én is azt teszem.

Egy olyan világra vágyódom, ahol csak én létezem, és nincs több ember. Mára már szinte elviselhetetlené váltak mind. Egytől-egyig. Utálom azt, ahogy rám néznek, ahogy beszélnek velem, ahogy a kéz mozdulataikkal kifejezik, hogy mennyire elzárkóznak tőlem. Más vagyok mint ők, teljesen. Belsőleg, és külsőleg is különbözök tőlük. Míg nagy részük saját magát csonkítja, addig én őket pusztítom rendületlenül. Ezt akarom. A zsigereim is ezt suttogják minden egyes másodpercben. 'Ölni'. Nem hallok mást, csak ezt.

S néha, megesik, hogy a hangoknak kell győznie ahhoz, hogy a vágyam teljes kielégülésre találjon. Így lehet, hogy tegnap megint elkövettem valamit. Valamit, aminek emléke még most is ott lapul a sarokban. Nehezebb volt, és hosszadalmasabb. A rohamom rég véget ért már, amikor befejeztem. Ezért emlékszek még mindig annyira élénken néhány momentumra.

Peter ugyanolyan volt, mint én. Igen, kedvesem, csak volt. Már ő sem telíti meg tüdejét levegővel. Peter halott. Megöltem őt. Pontosabban, még élt, amikor a föld martalékává esett. Vele így akartam végezni, kegyetlenül, és embertelenül. Úgy, hogy ne mondhassam azt: 'Mindenkit ugyanazzal a módszerrel nyírtam ki'. Nem, én nem ilyen vagyok. A változatosság a fegyverem, mellyel néha lövök egyet-egyet, s valakit vagy eltalál, vagy nem. A rutin sosem volt az erősségem, mindig is törekedtem arra, hogy két egymást követő napon ne csináljam ugyanazt. Tehát, amint felkelt a nap, és eret vágtam, akkor, amint a hold lement nem tehettem meg ugyanazt, mert az nem én vagyok.

Jaj, de buta vagyok. Hisz te még a múltam sem ismered.

Tizenhét éves vagyok, igen, tudom, hogy öregszem. Nemsokára elhajlik a hátam, és megnyúlnak az ízületeim. Ami velem történt, az épp olyan sötét, mint amilyen jelenleg vagyok. Édesanyám árnyékában nőttem fel, ahol végig kellett néznem azt, ahogy fokozatosan teszi tönkre szervezetét. Szerető anyukából lett egy tajtékzó tenger, melyről sosem tudhattad, hogy mikor tör fel újabb és újabb nyaláb, téged megsebezve. Az elvonókat évről évre látogatja, tehát mondhatni, hogy édesanyámat kilőhetjük az életemből. Tulajdonképpen nem is létezik, néha beszélgetünk, akkor is csak azért hív fel, hogy csempésszek be neki néhány nyugtatót, mert nem bírja már sokáig. De sosem tettem meg neki, nem voltam rá képes, erre nem.

Állítások szerint édesapám egy lezüllött alkoholista, akit bár nem ismerek, még is eltudom képzelni róla. Hogy miért? Egyszer találkoztam vele. Egyetlen egyszer. A gyámügy volt olyan kegyes, hogy hozzá ítéljenek, mivel édesanyám alkalmatlan volt rá. Egy nap. Ennyi kellett neki, hogy hatalmas kezével olyat vágjon az arcomra, hogy soha többé ne érezzem azt. Akkor voltam tizennégy éves. A megaláztatottság, a harag és a düh költözött belém azon a napon. Ahogy földet értem, elhatároztam, hogy még akkor elmegyek onnan, és soha többé nem nézek vissza. Így is tettem. Elszöktem apám, anyám, a gyámügy és még a rendőrök elől is. Az iskola pedig mit sem tudott róla, hisz látszólag rendben voltam, míg belül tomboltam. Tűz módjára égettem fel magamban a jóindulatot, a kedvességet és a legfontosabbat, a szeretetet. Azok soha sem térnek már vissza hozzám, elvesztettem őket, hagytam őket elégni, mint valami kacatokat. 

Én még élek, de kitudja meddig. Ha a rendőrök szagot fognak, vagy te esetleg 'elkóborolsz', akkor cseszhetem. Nem marad más csak az, amit sosem követnék el. Öngyilkosságot kísérelnék meg. Vagy elszöknék, már úgy is nagy gyakorlatom van benne.

Jelenleg nincs bennem félelem. Olyan helyre rejtettem a testet, hova senki nem jár. Sosem fogja megtudni senki, amit elkövettem, immár két alkalommal is.