Kielégületlen vágyak

Kedvtelen Naplóm!

Csodás dolog történt ma velem. Képzeld el, hogy a rohamom alatt, nem öltem meg azt, akit meg kellett volna. Volt elég akaraterőm ahhoz, hogy ne nyúljak a legerősebb drogomhoz, a vér látványához. Ez a gondolat szinte magába zár, és behálóz, hisz sosem voltam még ennyire büszke magamra. Másik okból pedig sajnálom is, mivel az élet emberek nélkül olyan lenne számomra, mint egy valódi Kánaán. Nincs szenvedés, nincs csúfolódás, nincs megalázottság. Viszont ez vonja maga után azt is, hogy nincs az, amire szükségem van. Kielégületlenül maradni pedig egyáltalán nem jó dolog, sőt, ha az ember vágyai uradalmat követelnek maguknak, akkor képtelen vagy arra, hogy ne azt csináld, amit a belső király akar. Tehát előbb utóbb a saját vörös nedvemet kellene kiszipolyoznom, illetve magamba kellene kést vájnom ahhoz, hogy rohamaim ne legyenek annyira elviselhetetlenek és fájdalmasak. A fizikai kínt pedig elnyomná a vágytól majd kicsattanó akaratom.

Az iskola a feje tetején áll, a rendőrök pedig lázasan vonják be egyik embert a másik után. Itt már senki nincs biztonságban, mindenki gyanúsított. A tanároktól kezdve, a külvárosi elvont normákkal élő emberekig bárkit bevihetnek, és csukhatnak le, bizonyíték nélkül. Felemelő érzés az, hogy rám a légy sem gyanakszik. Nálam sokkal szociálisabb egyéneket kapnak el, és visznek be a hűvösre pár napra, csak mert az a rettentő ügyes orruk szagot fogott. 

Sosem fog kiderülni az igazság, amíg nem kószálsz el barátom. Nálam megfelelő kezekben vagy, nem bánthat senki, sőt még csak hozzád sem érhet. Nem engedhetem meg, hogy napvilágot lásson hidegvérűségem, és tényleges életfogytiglanomat töltve pusztuljak el. Akkor inkább az önkezűséget választom, hiába is ítélem el ezt a módot. Kötél, fegyver, gyógyszer és alkohol. A fantasztikus négyes bármikor segítségemre áll, ha szükségem lenne rájuk mégis. De érzem, hogy nem lesz. Bízok benned, vakon. S bár "csak" egy Napló vagy, nekem mégis többet jelentesz mint ezek a csótányok, kik e gyönyörű Földet pusztítják. Nélküled olyan lenne az életem, mint egy torta krém nélkül. Üres, és íztelen. Már hét éve, hogy a részem vagy, s nem engedhetlek el, kapaszkodnunk kell egymásba, ez a túlélés titka. Ragaszkodni valamihez, ami nem létezik csak azért, mert te magányos vagy. Én is ragaszkodom hozzád, erősen, mint a pillanatragasztó az anyaghoz. Szétválaszthatatlanok vagyunk mi ketten, s megtestesítjük a valódi barátságot. Bár nem beszélsz hozzám, csak én vésem lapjaidra gondolataim, én örülök neki, hisz gyűlölöm ha hozzám szólnak. Valami oknál fogva elzárkózok az érintéstől, a hangtól, a gyengédségtől. Nincs szükségem rá, mivel én vagyok a Világ Ura, én irányítok. Már két ember a martalékommá vált, s több is kerülhet még a csapdámba, melyet pókként szövök rájuk. 

Félelmet akarok kelteni bennük. Szenvedtetni akarom őket, a saját módszereimmel, könyörület nélkül. Nincs menekvés. Ha a kezeim közé kerülsz, nem szabadulsz élve. Ők sem menekülhettek, esélyük sem volt a túlélésre. Miért kellene nekem más normáihoz igazodnom, és úgy élnem, ahogy azt a többi ember elvárja? Más vagyok, hát úgy is viselkedem, s nem cáfolom meg azt a démont, ami bennem lakozik. Hagyom kiteljesedni, hagy szárnyaljon magason, és repüljön el messze, oda, ahol a képzelet szikrái már rég kimúltak. Szaladjon ki belőlem az összes gonosz, jó néhány áldozat kíséretében. Meglehet, hogy azokat a soha véget nem érő rohamokat azért zúdította rám az élet, mert nem vagyok embernek nevezhető. Egy állat vagyok, s nem is szeretnék más lenni. Pusztítani akarom fajtársaimat, hogy az én jövőm szebb legyen. Öncentrikus. Egy szó, mégis mennyi dolog juthat róla eszünkbe. Legfőképp én, egy önző vad, ki vérengzve pusztítja azokat, akik nem illenek bele az ideális képébe. David Parker. Tizenhét éves. Egoista dög. Antiszociális. Depressziós. Hermatofil. Nekrofil. Én.