2014. augusztus 17., vasárnap

Elmélkedés

Kedvtelen Naplóm!
A nyomozás lankadatlanul folyik. Az összes óránkon bent ült egy biztos, és jegyzetelt, a szünetekben pedig most már az összes osztály tanulója tett egy vallomást. Mindenki értetlenül áll a dolgok felett. Suzie eltűnése tűzet gyújtott, s ezt Peter nyomtalansága csak fokozza.
Kedvtelenem, te hiszel a mennyben? Hiszed, hogy ők ott ketten fent vannak, és lenéznek ránk? Hiszed, hogy a pokolban fogok szenvedni a tetteimért? Hiszel abban, hogy majd Isten kegyetlenül megbüntet? Ez mind olyan hülyeség, nem? Én a saját magam ura vagyok, engem senki és semmi nem irányít. Nem tudom elképzelni, hogy van fent egy ország, mely ezeket az élőlényeket várja. Hisz, tulajdonképpen minden fajtársam pusztítja a másikat. Ha elítélsz valakit, és ezt hangoztatod is, akkor lelkileg csonkítod, ha megütöd, a testén hagysz nyomot, ha pedig megölöd, akkor nem fáj neki, egy szemétládával kevesebb. Akkor miért ez a legnagyobb bűn? Egyébként is, az energia nem vész el, csak átalakul, tehát ha valaki meghal, nem kerülhet fel a Menny nevezetű, számomra nem létező helyre, hisz a saját energiája itt marad. Vajon mi lesz velünk a halál után? Buddha tanításait követve reinkarnálódunk, vagy Isten szerint fel kerülünk mellé, esetlegesen a sátán hű angyalai leszünk, vagy csak úgy megszűnünk létezni a világban, és nem leszünk többé?
Barátom, gondolj csak bele, milyen lenne az, amikor sehol nem vagy, és nem vagy senki. Felfoghatatlan. Felfoghatatlan az, hogy nem vagy sehol, hogy nem gondolkozol, és egyszerűen az, hogy nem élsz. De ha nem vagyok sehol, akkor hol vagyok én? Ez itt a kérdés. Talán ők sincsenek már sehol. Talán nincs az a bizonyos energiai törvény, talán Buddha sem volt annyira okos, s talán Isten sem létezett soha.
Nézhetsz nyugodtan hülyének, bár tudom, hogy nem teszed. Legalább te nem bántasz engem, és elfogadsz így, ahogy vagyok. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és köszönöm, hogy veled megoszthatok mindent, ami bánt, és ami bennem lakozik. A belső démonjaim szinte parancsolnak nekem. Hallom, ahogy vitatkoznak azon, hogy mit merjek leírni, és mit lenne jobb magamban tartani. De hát te ismersz a legjobban, létezhetetlen, hogy pont te ne tudj rólam dolgokat. Ezért is tartom fontosnak, hogy elmondjam neked: Édesanyám ma megint keresett. Még mindig ugyanazt szeretné, vigyek neki gyógyszert. Még mindig hajthatatlan vagyok ilyen téren. Hiába ölte ki azokat az érzéseimet, amiket iránta éreztem, vele nem tudom megtenni azt, hogy tönkreteszem. Azt akarom, hogy végre letegye a saját szenvedélyét, és visszatérjen hozzám. Hogy olyan legyen minden, mint régen. Szükségem van egy anyára, aki megvéd, vigasztal, és ott van, amikor rám törnek a rohamaim. Tudom, hogy nem volt valami jó hozzám, sőt. Olyan dolgokat követett el, melyek nem méltóak egy olyan emberhez, aki anyának nevezi magát. Emlékeimben ott porosodik már évek óta a kép, amikor a gyógyszerektől felbuzdulva esett nekem, letépte a ruháimat, és megrontott. Hiába kiabáltam, ordítottam, nem hallotta senki. Nem volt egy lélek sem, aki a segítségemre sietett volna. Ő pedig csak véres szemmel, és habzó szájjal elégítette ki telhetetlen vágyait, velem.
Miatta lehetek olyan, mint amilyen most is vagyok. Miért? Szeretnék normális lenni, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy a társadalom részese legyek. Napról napra tapasztalom, hogy nem lehetek ugyanolyan, az örök másságra vagyok kárhoztatva. Ilyenként kell élnem addig, amíg magával nem ragad a halál fekete csatlósa.
Talán Suzie és Peter nem haltak meg hiába. Talán volt értelme. Talán kitölthettem azt az űrt, mi belül marcangol, kívül pedig éget. Talán egy ideig most nem kívánom a vér látványát... Talán megjavultam.

3 megjegyzés:

  1. OMG OMG!!!!!! Nagyon imádoom! *---------* <3 Siess a következővel! _Gratulálok! <3 <3

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Egy kis meglepetés vár az oldalamon :)
    http://uvegszivmindorokke.blogspot.hu/

    UI.:Imádom a blogod ^^

    VálaszTörlés