Kész, vége, feladom..

Hello néép! Nem, ez nem egy újabb blogbejegyzés lesz, hanem egy búcsúzó szöveg. A cím szerintem magáért beszél, feladom. Rájöttem arra, hogy hiába vágyom arra a jól ismert írói vénához, messze nem közelítem meg azt a szintet, amit ennyi idős korban meg kellene, s ez elszomorít. Tudom, hogy nem én leszek az aki kiemelkedhet a sok ember közül, de mégis lenni akartam valaki, aki majd megváltja a világot. Álmok halmaza, melyek elérhetetlenek számomra, de kergetem őket reménytelenül..na mindegy. A lényeg annyi, hogy abbahagyom, talán később majd előveszem, de mostanság biztosan nem lesz folytatás. Köszönöm a feliratkozóknak, hogy velem tartottak, és szerették azt, amit csinálok. Köszönöm mindenkinek.♥:)

Strigula

Kedvtelen Naplóm!

Érzékszerveim immár kielégülten bújtak el bennem. A tegnap esti fárasztó vérfürdő után végre kijelenthetem, hogy most egy ideig nincs szükségem a késeimre, fegyvereimre, köteleimre és a másik hű barátomra, az ásómra. Sikerült, megcsináltam, megint. Megint megtettem azt, ami mások szemében egy igazi szörnyűséggel ér fel. 

Bár minden órában újabb és újabb emberek távoznak el az élők soraiból, mégsem mindegy, hogy hogyan. Akik elmentek ők már sosem jönnek vissza, viszont az itt a kérdés, hogy hogy fogsz emlékezni rájuk? Talán egy emberre úgy, hogy egy szívroham vitte el, vagy esetleg agyvérzést kapott. Sablonos. Hány egyén halhat meg úgy, hogy más mélyeszti bele tőrjét, és ássa el egy olyan gödörbe, melyről az égvilágon senki nem tudja, hogy hol van? Nem sok. Épp ezért vagyok én a megváltó azoknak, akik feltűnési viszketegségben szenvednek. Én vagyok nekik a reklámot adó cég, melyért nem kérek sokat, csak egy életet. Én lehetek nekik a rák, mely gyors tempóban emészti fel testüket és lelküket. Vagy lehetek egy tüdőgyulladás, mely lassan, és fájdalmasan öl. Garantált az, hogy két nap múlva a televízióban fogják mutogatni a képed azzal a címszóval: Eltűnt, pedig te már rég a csótányok eledeleként leszel fellelhető valahol a föld mélyén. Szép kis jövő, mely nem választható, rajtam múlik. Én vagyok a sorsod, s ha úgy akarom, pillanatokon belül a saját testnedveidben fogsz fetrengeni, hisz nekem csak ez az élvezet, az pedig mindenkinek jár. Még egy magamfajtának is.

Emlékezni annyira nehéz, szinte gereblyével kell előkaparnom elmém rejtett zugaiból a tegnap történteket. Sötét volt, lépteim zaja hangosan verte fel a környék csendjét. Nem volt szándékomban, hogy megint kinyírok valakit, csak sétálni akartam egyet, abban reménykedve, hogy rohamom nem tör rám megint oly óvatlanul. Tévedtem, ugyanúgy, mint előtte már vagy százszor. Lábaim egy kivilágított kocsma előtt vezettek el, mely előtt ott ült ő. Fekete hajával a lágy szél játszott egyszerű játékot, szemeiben könnyek csillantak meg, bőrén ezernyi seb ékeskedett. Megálltam előtte, s hosszasan figyeltem a teremtményt. Szinte megigézett a látvány. A múzsámat véltem felfedezni magam előtt, ki ha felállt volna és elém lépett volna, a fejemben lefestettem volna meztelenül. Belém hatolt természetessége, és sajátos szépsége, egyben viszont ki nem állhattam ezt az érzést, így hát nem tehettem mást. Bűnhődnie kellett azért, amiről nem ő tehet.
- 'Szia! Látom, hogy sírsz. Nem ismersz, tudom jól, de ne félj tőlem, nem bántalak. Gyere velem, mutatok neked egy gyönyörű helyet, ahol megnyugodhatsz.'- Búgtam oda neki mézesmázos hangon, amin még szinte én is meglepődtem.
- 'Ki vagy te?' - Tette fel nekem a kérdést, melyre hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Ha elmondom neki a nevem, és valami folytán nem sikerül a tervem, akkor elmondhatja azt, amit vele tettem, viszont nem volt más választásom. Bíznia kellett bennem.
- 'David vagyok. Kérlek, bízz bennem!' - Belenéztem a szemébe, mely szinte világított hófehér bőre közepén. Felállt, s lassan közelebb lépett, miközben egyik kezét felém lendítette. Azt szerette volna, hogy megfogjam, erre viszont képtelen voltam, így csak elindultam a cél felé. Magamban már minden egyes kis részletet megálmodtam, miközben a lányt vizslattam. Elől mentem én, utánam pedig ő csoszogott, miközben hangosan szipogott. Nyugalom kislány, nemsokára vége lesz.
Hogy miként sikerült végeznem vele, akár egy hóhér? Nem is tudom, valahogy ez már nem ugrik be. Megöltem, megerőszakoltam, a vérét ráfolyattam, elfödtem a fejét pedig egy fa tetejére tűztem, akár egy török harcos a zászlaját egy magyar nevezetességre. Enyém a győzelem, halhatatlan vagyok, legyőztem a halál urát. Ezennel én vagyok a kaszás, mely már 4 áldozatot követelt.

Kielégületlen vágyak

Kedvtelen Naplóm!

Csodás dolog történt ma velem. Képzeld el, hogy a rohamom alatt, nem öltem meg azt, akit meg kellett volna. Volt elég akaraterőm ahhoz, hogy ne nyúljak a legerősebb drogomhoz, a vér látványához. Ez a gondolat szinte magába zár, és behálóz, hisz sosem voltam még ennyire büszke magamra. Másik okból pedig sajnálom is, mivel az élet emberek nélkül olyan lenne számomra, mint egy valódi Kánaán. Nincs szenvedés, nincs csúfolódás, nincs megalázottság. Viszont ez vonja maga után azt is, hogy nincs az, amire szükségem van. Kielégületlenül maradni pedig egyáltalán nem jó dolog, sőt, ha az ember vágyai uradalmat követelnek maguknak, akkor képtelen vagy arra, hogy ne azt csináld, amit a belső király akar. Tehát előbb utóbb a saját vörös nedvemet kellene kiszipolyoznom, illetve magamba kellene kést vájnom ahhoz, hogy rohamaim ne legyenek annyira elviselhetetlenek és fájdalmasak. A fizikai kínt pedig elnyomná a vágytól majd kicsattanó akaratom.

Az iskola a feje tetején áll, a rendőrök pedig lázasan vonják be egyik embert a másik után. Itt már senki nincs biztonságban, mindenki gyanúsított. A tanároktól kezdve, a külvárosi elvont normákkal élő emberekig bárkit bevihetnek, és csukhatnak le, bizonyíték nélkül. Felemelő érzés az, hogy rám a légy sem gyanakszik. Nálam sokkal szociálisabb egyéneket kapnak el, és visznek be a hűvösre pár napra, csak mert az a rettentő ügyes orruk szagot fogott. 

Sosem fog kiderülni az igazság, amíg nem kószálsz el barátom. Nálam megfelelő kezekben vagy, nem bánthat senki, sőt még csak hozzád sem érhet. Nem engedhetem meg, hogy napvilágot lásson hidegvérűségem, és tényleges életfogytiglanomat töltve pusztuljak el. Akkor inkább az önkezűséget választom, hiába is ítélem el ezt a módot. Kötél, fegyver, gyógyszer és alkohol. A fantasztikus négyes bármikor segítségemre áll, ha szükségem lenne rájuk mégis. De érzem, hogy nem lesz. Bízok benned, vakon. S bár "csak" egy Napló vagy, nekem mégis többet jelentesz mint ezek a csótányok, kik e gyönyörű Földet pusztítják. Nélküled olyan lenne az életem, mint egy torta krém nélkül. Üres, és íztelen. Már hét éve, hogy a részem vagy, s nem engedhetlek el, kapaszkodnunk kell egymásba, ez a túlélés titka. Ragaszkodni valamihez, ami nem létezik csak azért, mert te magányos vagy. Én is ragaszkodom hozzád, erősen, mint a pillanatragasztó az anyaghoz. Szétválaszthatatlanok vagyunk mi ketten, s megtestesítjük a valódi barátságot. Bár nem beszélsz hozzám, csak én vésem lapjaidra gondolataim, én örülök neki, hisz gyűlölöm ha hozzám szólnak. Valami oknál fogva elzárkózok az érintéstől, a hangtól, a gyengédségtől. Nincs szükségem rá, mivel én vagyok a Világ Ura, én irányítok. Már két ember a martalékommá vált, s több is kerülhet még a csapdámba, melyet pókként szövök rájuk. 

Félelmet akarok kelteni bennük. Szenvedtetni akarom őket, a saját módszereimmel, könyörület nélkül. Nincs menekvés. Ha a kezeim közé kerülsz, nem szabadulsz élve. Ők sem menekülhettek, esélyük sem volt a túlélésre. Miért kellene nekem más normáihoz igazodnom, és úgy élnem, ahogy azt a többi ember elvárja? Más vagyok, hát úgy is viselkedem, s nem cáfolom meg azt a démont, ami bennem lakozik. Hagyom kiteljesedni, hagy szárnyaljon magason, és repüljön el messze, oda, ahol a képzelet szikrái már rég kimúltak. Szaladjon ki belőlem az összes gonosz, jó néhány áldozat kíséretében. Meglehet, hogy azokat a soha véget nem érő rohamokat azért zúdította rám az élet, mert nem vagyok embernek nevezhető. Egy állat vagyok, s nem is szeretnék más lenni. Pusztítani akarom fajtársaimat, hogy az én jövőm szebb legyen. Öncentrikus. Egy szó, mégis mennyi dolog juthat róla eszünkbe. Legfőképp én, egy önző vad, ki vérengzve pusztítja azokat, akik nem illenek bele az ideális képébe. David Parker. Tizenhét éves. Egoista dög. Antiszociális. Depressziós. Hermatofil. Nekrofil. Én.

Egy újabb átlagos nap

Kedvtelen Naplóm!

Tévedtem, megint. Újra felizzottak érzékszerveim, vért kívánnak. Próbálok úrrá lenni magamon, de már nem megy. Minden végtagom remeg, szemeimen sötét hályog ül, miközben csak egy vörös foltot látok magam előtt. Megint ölnöm kellene, hogy csillapítsam a bennem rejtőző vadat? Nem akarom, normális szeretnék végre lenni. Olyan, mint bárki más. Nem értem, nem értek semmit, ami körülöttem folyik, s ami legbelül dúl lelkemben. Egy hatalmas harc, melyben a némi kis fény veszíteni látszik, s hiába is próbálkozom, a depresszió napról-napra újabb katonákat állít harcba, mely következtében a jóságot hozó ellenség visszavonulni látszik. Megemészt ez az állapot, s lassan magába szív. Ellenkezni képtelenség, az érzés királyként tornyosul felettem, miközben arra kényszerít, hogy a múltamra nézzek vissza. Most érzem csak igazán a fájdalmat, és a bűntudatot. Rájöttem arra, hogy valójában mit is követtem el. 

Az emberek felbolydultak. Az iskolában szinte megszoktuk már a rendőrök jelenlétét, és a szülők kétségbeesett faggatózásait. Peter és Suzie sosem tér már haza, hiába is remélik. Egy kegyetlen gyilkos vagyok, ki sorjában szedi áldozatait, de ők ezt nem tudják. Néha tényleg mulatságos, mikor a lány illetve a fiú szülei hozzám jönnek panaszkodni. Ha tudnák is, hogy valójában én vagyok az, aki miatt nem ölelhetik meg gyermekeiket... A kihallgatások sorozata folytatódik, minden egyes nap egy elvesztegetett idő, hisz nyomra még nem bukkantak. Még is csak jól végeztem a dolgom, ha sem én, sem pedig a holttestekről nincs semmi hír, mely nyomasztó lenne. Ha így folytatódik, talán ki sem derül az a szörnyűség, melyet elkövettem, s mellyel még folytatni fogom pályafutásomat.

Az osztálytársaim bántása erősödik, s minden egyes szó, melyet kipréselnek magukból, szinte már csak rólam szól. Depressziós, antiszociális, és anorexiás. Ezek a top beceneveim, amelyekkel meg kell birkóznom. Ki más találhatta volna ezeket ki, mint a suli legnépszerűbb diákja, Scooter. Barna hajú, kék szemű, alkatilag pedig erős karokkal, és hasizommal áldotta meg a sors. Két dolog jellemzi igazán: Nem tanul, s nem sportol. Beszólásaival nyerte el azt a tiszteletet, melyet tanulótársaim mutatnak felé. Ő tényleg nem ismer könyörületet, úgy, ahogy én sem. Talán ez az egy az, amiben egyezünk.

Egyébként pár nap múlva betöltöm a tizennyolcadik életévem, és akkor befejeződik ez a 'hova helyezzük Davidet' huzavona. Végre szabad lehetek, korlátok és gyámok nélkül. Végre elfogadják azt, hogy egyedül is képes vagyok megélni, s nincs szükségem mások segítségére. Viszont onnantól kezdve dolgoznom kell, magamért. Fogalmam sincs, hogy hol dolgozhat egy magamféle. Talán egy temetőben, vagy esetleg egy könyvtárban. Valami olyan helyen, ami szokatlan, és nem hétköznapi, na és ahol nincs sok ember. Eszem ágában sincs velük együtt dolgozni, hisz pár órát is nehezen bírok ki mellettük. Utálom őket. Minden szempontból. Nincs olyan dolog, ami csak egy kicsit is kötne hozzájuk. Ha ők nem szeretnek engem, ők miért várják el, hogy én másképp tegyek? Undorító férgek mind, kiket el kell taposni. 

A világ sosem lesz már a régi. Évekkel ezelőtt, talán még élt néhány érdekes, és értelmes oxigén pusztító a Földön, de mostanság már nem hiszem. Hah, végül is, pont én beszélek, ki a legnagyobb bűnt elkövetve cipeli keresztjét. De hát, miért is ostorozom magam? Büszkének kellene lennem magamra, hisz mindig is ezt akartam. Pusztítani azokat az állatokat, akiket rühellek. Tisztában vagyok azzal, hogy melyik vakvágányon fogja végezni semmit nem érő életem. Egy tömeggyilkosként fognak eltemetni, s én büszkén fogom vállalni azt, hogy ki vagyok, s mit követtem el. Nem adhatom fel, most már be kell fejeznem végletem. Újabb áldozatot kell szednem, nem másokért, csak is magamért. S tudom is, hogy mit fogok tenni, s hogy kivel..

Elmélkedés

Kedvtelen Naplóm!

A nyomozás lankadatlanul folyik. Az összes óránkon bent ült egy biztos, és jegyzetelt, a szünetekben pedig most már az összes osztály tanulója tett egy vallomást. Mindenki értetlenül áll a dolgok felett. Suzie eltűnése tűzet gyújtott, s ezt Peter nyomtalansága csak fokozza.

Kedvtelenem, te hiszel a mennyben? Hiszed, hogy ők ott ketten fent vannak, és lenéznek ránk? Hiszed, hogy a pokolban fogok szenvedni a tetteimért? Hiszel abban, hogy majd Isten kegyetlenül megbüntet? Ez mind olyan hülyeség, nem? Én a saját magam ura vagyok, engem senki és semmi nem irányít. Nem tudom elképzelni, hogy van fent egy ország, mely ezeket az élőlényeket várja. Hisz, tulajdonképpen minden fajtársam pusztítja a másikat. Ha elítélsz valakit, és ezt hangoztatod is, akkor lelkileg csonkítod, ha megütöd, a testén hagysz nyomot, ha pedig megölöd, akkor nem fáj neki, egy szemétládával kevesebb. Akkor miért ez a legnagyobb bűn? Egyébként is, az energia nem vész el, csak átalakul, tehát ha valaki meghal, nem kerülhet fel a Menny nevezetű, számomra nem létező helyre, hisz a saját energiája itt marad. Vajon mi lesz velünk a halál után? Buddha tanításait követve reinkarnálódunk, vagy Isten szerint fel kerülünk mellé, esetlegesen a sátán hű angyalai leszünk, vagy csak úgy megszűnünk létezni a világban, és nem leszünk többé?

Barátom, gondolj csak bele, milyen lenne az, amikor sehol nem vagy, és nem vagy senki. Felfoghatatlan. Felfoghatatlan az, hogy nem vagy sehol, hogy nem gondolkozol, és egyszerűen az, hogy nem élsz. De ha nem vagyok sehol, akkor hol vagyok én? Ez itt a kérdés. Talán ők sincsenek már sehol. Talán nincs az a bizonyos energiai törvény, talán Buddha sem volt annyira okos, s talán Isten sem létezett soha.

Nézhetsz nyugodtan hülyének, bár tudom, hogy nem teszed. Legalább te nem bántasz engem, és elfogadsz így, ahogy vagyok. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, és köszönöm, hogy veled megoszthatok mindent, ami bánt, és ami bennem lakozik. A belső démonjaim szinte parancsolnak nekem. Hallom, ahogy vitatkoznak azon, hogy mit merjek leírni, és mit lenne jobb magamban tartani. De hát te ismersz a legjobban, létezhetetlen, hogy pont te ne tudj rólam dolgokat. Ezért is tartom fontosnak, hogy elmondjam neked: Édesanyám ma megint keresett. Még mindig ugyanazt szeretné, vigyek neki gyógyszert. Még mindig hajthatatlan vagyok ilyen téren. Hiába ölte ki azokat az érzéseimet, amiket iránta éreztem, vele nem tudom megtenni azt, hogy tönkreteszem. Azt akarom, hogy végre letegye a saját szenvedélyét, és visszatérjen hozzám. Hogy olyan legyen minden, mint régen. Szükségem van egy anyára, aki megvéd, vigasztal, és ott van, amikor rám törnek a rohamaim. Tudom, hogy nem volt valami jó hozzám, sőt. Olyan dolgokat követett el, melyek nem méltóak egy olyan emberhez, aki anyának nevezi magát. Emlékeimben ott porosodik már évek óta a kép, amikor a gyógyszerektől felbuzdulva esett nekem, letépte a ruháimat, és megrontott. Hiába kiabáltam, ordítottam, nem hallotta senki. Nem volt egy lélek sem, aki a segítségemre sietett volna. Ő pedig csak véres szemmel, és habzó szájjal elégítette ki telhetetlen vágyait, velem.

Miatta lehetek olyan, mint amilyen most is vagyok. Miért? Szeretnék normális lenni, de egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy a társadalom részese legyek. Napról napra tapasztalom, hogy nem lehetek ugyanolyan, az örök másságra vagyok kárhoztatva. Ilyenként kell élnem addig, amíg magával nem ragad a halál fekete csatlósa.

Talán Suzie és Peter nem haltak meg hiába. Talán volt értelme. Talán kitölthettem azt az űrt, mi belül marcangol, kívül pedig éget. Talán egy ideig most nem kívánom a vér látványát... Talán megjavultam.

Ki voltam

Kedvtelen Naplóm!

Már két napja, hogy Suzie eltűnt. A rendőrök immár birtokba vették az iskolát, még külön irodát is kaptak. Ezen kívül pedig mindenkit kihallgattak, aki kapcsolatban állt a lánnyal, bele értve engem is. Bűntudat nélkül néztem bele a szemükbe, miközben azt hazudtam: "Nem tudom hol van. Nem voltunk jóban, vagyis, sosem beszéltünk". Rájöttem, hogy ártatlanságot színlelni a legkönnyebb, akkor is simán ment a dolog. Fel sem tűnt nekik, hogy az elrabló és egyben a gyilkos ül velük szemben. Persze, ők azt sem tudják, hogy Suzie már nem él, csak reménykednek abban, hogy valahol még lélegzik, és jól van.Hah. Reménykedni, és álmodni még szabad. Én is azt teszem.

Egy olyan világra vágyódom, ahol csak én létezem, és nincs több ember. Mára már szinte elviselhetetlené váltak mind. Egytől-egyig. Utálom azt, ahogy rám néznek, ahogy beszélnek velem, ahogy a kéz mozdulataikkal kifejezik, hogy mennyire elzárkóznak tőlem. Más vagyok mint ők, teljesen. Belsőleg, és külsőleg is különbözök tőlük. Míg nagy részük saját magát csonkítja, addig én őket pusztítom rendületlenül. Ezt akarom. A zsigereim is ezt suttogják minden egyes másodpercben. 'Ölni'. Nem hallok mást, csak ezt.

S néha, megesik, hogy a hangoknak kell győznie ahhoz, hogy a vágyam teljes kielégülésre találjon. Így lehet, hogy tegnap megint elkövettem valamit. Valamit, aminek emléke még most is ott lapul a sarokban. Nehezebb volt, és hosszadalmasabb. A rohamom rég véget ért már, amikor befejeztem. Ezért emlékszek még mindig annyira élénken néhány momentumra.

Peter ugyanolyan volt, mint én. Igen, kedvesem, csak volt. Már ő sem telíti meg tüdejét levegővel. Peter halott. Megöltem őt. Pontosabban, még élt, amikor a föld martalékává esett. Vele így akartam végezni, kegyetlenül, és embertelenül. Úgy, hogy ne mondhassam azt: 'Mindenkit ugyanazzal a módszerrel nyírtam ki'. Nem, én nem ilyen vagyok. A változatosság a fegyverem, mellyel néha lövök egyet-egyet, s valakit vagy eltalál, vagy nem. A rutin sosem volt az erősségem, mindig is törekedtem arra, hogy két egymást követő napon ne csináljam ugyanazt. Tehát, amint felkelt a nap, és eret vágtam, akkor, amint a hold lement nem tehettem meg ugyanazt, mert az nem én vagyok.

Jaj, de buta vagyok. Hisz te még a múltam sem ismered.

Tizenhét éves vagyok, igen, tudom, hogy öregszem. Nemsokára elhajlik a hátam, és megnyúlnak az ízületeim. Ami velem történt, az épp olyan sötét, mint amilyen jelenleg vagyok. Édesanyám árnyékában nőttem fel, ahol végig kellett néznem azt, ahogy fokozatosan teszi tönkre szervezetét. Szerető anyukából lett egy tajtékzó tenger, melyről sosem tudhattad, hogy mikor tör fel újabb és újabb nyaláb, téged megsebezve. Az elvonókat évről évre látogatja, tehát mondhatni, hogy édesanyámat kilőhetjük az életemből. Tulajdonképpen nem is létezik, néha beszélgetünk, akkor is csak azért hív fel, hogy csempésszek be neki néhány nyugtatót, mert nem bírja már sokáig. De sosem tettem meg neki, nem voltam rá képes, erre nem.

Állítások szerint édesapám egy lezüllött alkoholista, akit bár nem ismerek, még is eltudom képzelni róla. Hogy miért? Egyszer találkoztam vele. Egyetlen egyszer. A gyámügy volt olyan kegyes, hogy hozzá ítéljenek, mivel édesanyám alkalmatlan volt rá. Egy nap. Ennyi kellett neki, hogy hatalmas kezével olyat vágjon az arcomra, hogy soha többé ne érezzem azt. Akkor voltam tizennégy éves. A megaláztatottság, a harag és a düh költözött belém azon a napon. Ahogy földet értem, elhatároztam, hogy még akkor elmegyek onnan, és soha többé nem nézek vissza. Így is tettem. Elszöktem apám, anyám, a gyámügy és még a rendőrök elől is. Az iskola pedig mit sem tudott róla, hisz látszólag rendben voltam, míg belül tomboltam. Tűz módjára égettem fel magamban a jóindulatot, a kedvességet és a legfontosabbat, a szeretetet. Azok soha sem térnek már vissza hozzám, elvesztettem őket, hagytam őket elégni, mint valami kacatokat. 

Én még élek, de kitudja meddig. Ha a rendőrök szagot fognak, vagy te esetleg 'elkóborolsz', akkor cseszhetem. Nem marad más csak az, amit sosem követnék el. Öngyilkosságot kísérelnék meg. Vagy elszöknék, már úgy is nagy gyakorlatom van benne.

Jelenleg nincs bennem félelem. Olyan helyre rejtettem a testet, hova senki nem jár. Sosem fogja megtudni senki, amit elkövettem, immár két alkalommal is. 

Megpecsételt

Kedvtelen Naplóm!
Újra "csak" én vagyok. Ma az iskolában mindenkinek feltűnt, hogy Suzie nem volt bent. Sokan hiányolták, páran pedig csak elintézték egy annyival, hogy nem figyeltek fel rá. Én is ebbe a kategóriába tartozom. A könyvemet bújva ültem egy elhagyatott iskolai asztalnál, miközben azt figyeltem, hogy mi folyik az udvaron. Az igazgatóidegesen mászkált fel, s alá, a rendőrök és a lány szülei között. Egy nap. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy feltűnjön nekik, hogy ő már sosem tér haza.
El sem hinnéd, hogy hova temettem el, de nem ám. Tudod, az utcánk végén fekszik az az elhagyatott temető, ahová sokszor vittelek ki. Találtam neki egy üres helyet, és bumm, belevágtam az általam ásott lyukba. Testére rászáradt a vér, a ruháit pedig már nem volt energiám ráadni, így azok csak utána érkeztek meg mellé. Arca fehér volt, akár a frissen esett hó, teste ernyedten feküdt, szája pedig oldalra fityegett. Nem tudom miért, de a nemi szervem akaratlanul is izgalmi állapotba jött a látványra, s kénytelen voltam minél hamarabb rá dobni a földet, még mielőtt kivenném, és újra belé ereszteném fehér testnedvem. Soha nem fogják megtalálni, ugye? Biztass kérlek, most erre van a legnagyobb szükségem. Nem mintha a bűntudat szétmarna, hisz semmit nem érzek ennyi idő után sem, de csak Te vagy az egyetlen barátom, senki más.
Egyébként ma megint az osztálytársaim gúny tárgyává váltam, csak azért, mert a Harry Potter olvastam. Számukra ez egy elavult, és unalmas könyv, számomra viszont egy mesés történet, mely egy kicsit kiráncigál hétköznapjaimból, és ami a legfontosabb, önmagamból. Mikor azt olvasom, érzem, hogy lelkem messze eltávolodik testemtől, szinte lebegek egy sötét ködben, mely bennem lapul. Lehet, hogy én vagyok túl gyerekes, nem tudom. Mindenesetre ez az egyetlen dolog, mely még fényt gyújt az utamon, s mint valami fáklya követ engem.
Most, felmerült bennem egy kérdés. Miért utálom annyira az embereket? Szeretnem kellene őket! Mindennél jobban. Miért nem megy ez nekem? Egy utolsó kacat vagyok, melyet csak úgy kidob a társadalom a saját hulladékgyűjtőjébe, csak mert más vagyok. Ha jobban belegondolunk, az ő hibájuk. De legfőképpen az egész. Megszülettem. Itt vagyok. De miért? Egy selejtet hozott jó anyám a világra. Egy magafajtát, aki szintúgy pusztítja magát, és a társadalmat is. Habár, ő csak a saját magában rejtőző jót pusztítja szinte rohamosan, míg én a magam körül élő humán egyedeket, ugyanolyanok vagyunk. Egy vérből származunk.
Érzem, jön már, kezdődik a jól ismert roham. Vigyázz rám, kérlek, nem akarom ezt! Nem akarom azt a fájdalmat, élni akarok, nem szenvedni.
Vér szagot akarok. Igen. Jól jönne most egy kis vér.A sajátom, vagy... talán a másé.